Farkas Ferenc
(Nagykanizsa, 1905. XII.15. – Budapest, 2000. X. 10.)

Farkas Ferenc művészetét fiatal korától kezdve meghatározta a latin és a mediterrán kultúra szeretet, s ebben az értelemben hatott rá szűkebb hazája, a Dunántúl, az egykori Pannónia is. Már zeneakadémiai tanáraitól megtanulta a klasszikus formák tiszteletét, s a zeneszerzés szabad mesterségként való művelését a középkori „ars” szellemében. Az 1920-30-as évek fordulóján ösztöndíjasként Rómában élt, s az akkori legjelentősebb olasz komponistának, Ottorino Respighinek a növendéke lett. Ennek a rendkívül tág látókörű, bravúrosan hangszerelő, s az operaszínpadot jól ismerő mesternek hatása szervesen kapcsolódott az ifjú Farkas Ferenc akkor még csak hajlamként meglévő vonzódásaihoz, amelyet később számtalan remekművel igazolt.

Valószínűleg Respighinek köszönhető, hogy Farkas Ferenc érdeklődése a népzenén kívül ihlető forrásként fordult a régi magyar zene felé is. Számos dallamfeldolgozás bizonyítja a szerző érdeklődését a reneszánsz és a barokk zene iránt. Művészi alkatából következik stílusának biztonsága. Hatalmas életművében egyetlen olyan darabot sem találni, amely ne felelne meg tökéletesen a választott műfaj követelményeinek. S bár zenei nyelve nem lep meg új zenei eszközök bevezetésével, mindig tudta, miként alkalmazhatja a leghatásosabban saját stílusának elemeit.

Művészetének másik meghatározó vonása a költészet szeretete. Farkas Ferenc egyike a XX. Század legolvasottabb zeneszerzőinek. Alig akad nyelv, amire ne komponált volna tucatjával dalokat, kórusműveket. Egyénisége szinte predesztinálta a professzori pályára, amelyet 1948-ban kezdett meg a Zeneakadémián.

Farkas Ferenc kiváló zeneszerző, zongorista, karmester, kiváló zenepedagógus. Bartókot és Kodályt követő magyar komponista nemzedék kiváló képviselője és egyben az újabb generáció legnagyobb jelentőségű nevelője, iskolateremtő mestere.

Életműve a kifejezés és fogalmazás pontosságát, a műfaji elfogulatlanságot, a másként gondolkodók tiszteletben tartását, a szívében rejtőző tiszta magyarságot, a más népek, korok művészetének mélyen átélt megértését tükrözi.

Óriási felelősséggel és kötelességtudattal segítette a fiatal tehetségek kibontakozását. Amit megteremtett és ránk hagyott, az a magyar és egyetemes zenetörténet szerves és örökbecsű részévé vált.

Az általa – emberként és zeneszerzőként – képviselt értékeket megőrzendőnek, követendőnek tartjuk, példaként állítjuk növendékeink elé.

Tanítványai körében 1962-ben (Kurtág György, Kocsár Miklós, Petrovics Emil,Vass Lajos és Szokolay Sándor)